Naszreddin....

 

Naszreddin fürdőbe ment, de szegényes külseje miatt a szolgák alig vetettek rá ügyet. Odadobtak neki egy piszkos törölközőt, egy rongyos fürdőruhát, és kész. A bölcs nem szólt semmit, de amikor befejezte a tisztálkodást, öt ezüstöt hagyott ott jutalmul. Csodálkoztak is eleget a szolgák. Egy hét múlva megint elment a fürdőbe. Azonnal megismerték, és most már mosolyogva, hajlongva fogadták. Fürdés után Naszreddin mindössze egy rézpénzt vetett oda nekik a kitüntetett kiszolgálásért, akik mód felett csodálkoztak. Magyarázatot várva felemlegették a múltkori öt ezüstöt.

−  Hja – mondta Naszreddin –, a rézpénz az előző fürdőért járt, a múltkori öt ezüst pedig a mai fürdőért.

 

Egy gazdag polgár és Naszreddin együtt mentek a fürdőbe. Útközben beszélgettek:

−  Ha én egyszerű rabszolga volnék, hány garast érnék? – kérdezte a gazdag.

−  Ötven garast – felelte Naszreddin.

−  Ejnye, te szemtelen, hisz a rajtam levő fürdőruha egymagában megér ötven garast!

−  Én is úgy számítottam – felelte közönyösen a bölcs.

 

Naszreddin Hodzsa, a nagy tréfacsináló nem volt éppen egy férfiszépség.

−  Hát, meg kell adni, sajnáljuk a feleségedet – ugratták a barátai egy ízben.

−  Ismernétek csak őt, engem sajnálnátok! – válaszolta Hodzsa.

Naszreddin Hodzsa nem csak csúnya volt, hanem szegény is. Éles elméjén kívül semmilye sem volt, és ebből becsületes módszerekkel akkoriban sem lehetett megélni. Ennek ellenére egyszer betörtek hozzá. A tolvaj éjszaka surrant be a nyitott ablakon. Naszreddin felébredt, és nevetve szólt a betörőhöz:

−  Nem tudom mit találhatsz itt éjjel, amikor én nappal sem találok semmit.

 

Az éles eszű török bölcs, Naszreddin Hodzsa 5 aranyért pompás öszvért vett a vásáron. Az állatot kötőféken vezetve éppen hazafelé baktatott az erdőn át, amikor hirtelen vihar tört ki. Dübörögve mennydörgött az ég, zúgott az orkán. A villámok közvetlenül mellettük csapódtak a földbe, fába. Nem csoda hogy az öszvér két lábra ágaskodva üvöltött. Hodzsa is nagyon megijedt, szentül hitte, hogy ütött az utolsó órá­ja. Jámbor ember lévén meg is fogadta magában, hogy ha túléli ezt az égiháborút, eladja az öszvért, és ami pénzt kap érte odaadja az első koldusnak, akit meglát.

Alig fertályóra múltán elcsitult az ítéletidő. Alábbhagyott az eső és a szél, derülni kezdett az ég, s csodák csodája, Hodzsa is élt. Márpedig, ha életben maradt, teljesítenie kellett a fogadalmát. Csakhogy az öszvérre szüksége volt, pénze meg nem volt több. Gondolt hát egyet, fogta az állatot, s indult vele vissza a vásárba. Itt aztán az volt az első dolga, hogy vásárolt egy pelyhes naposcsibét, s azt tenyerén dédelgetve most már nyugodtan várta a vevőt. Hamarosan mellé is lépett egy vándorkereskedő, és megkérdezte:

−  Eladó-e ez az öszvér?

−  Már hogyne volna eladó! – mondta Hodzsa. – De csak a csibével együtt.

−  És mibe kerül a kettő?

−  A csibét 5 aranyért adom, az öszvért pedig egy rézpénzért.

−  Áll az alku! – szólt a vevő, és gyorsan fizetett, mert azt hitte, hogy hibbant emberrel van dolga. Az ilyen futóbolondtól jobb minél hamarabb megszabadulni – gondolta, és már adta is a pénzt, s vitte az öszvért csibéstől. Hodzsa meg fogadalmához hűen az öszvéréért kapott rézpénzt odadobta a koldusnak. A csibéért kapott 5 aranyért pedig mindjárt vásárolt magának egy másik öszvért.