Az éles eszű török bölcs, Naszreddin Hodzsa 5 aranyért pompás öszvért vett a vásáron. Az állatot kötőféken vezetve éppen hazafelé baktatott az erdőn át, amikor hirtelen vihar tört ki. Dübörögve mennydörgött az ég, zúgott az orkán. A villámok közvetlenül mellettük csapódtak a földbe, fába. Nem csoda hogy az öszvér két lábra ágaskodva üvöltött. Hodzsa is nagyon megijedt, szentül hitte, hogy ütött az utolsó órája. Jámbor ember lévén meg is fogadta magában, hogy ha túléli ezt az égiháborút, eladja az öszvért, és ami pénzt kap érte odaadja az első koldusnak, akit meglát.
Alig fertályóra múltán elcsitult az ítéletidő. Alábbhagyott az eső és a szél, derülni kezdett az ég, s csodák csodája, Hodzsa is élt. Márpedig, ha életben maradt, teljesítenie kellett a fogadalmát. Csakhogy az öszvérre szüksége volt, pénze meg nem volt több. Gondolt hát egyet, fogta az állatot, s indult vele vissza a vásárba. Itt aztán az volt az első dolga, hogy vásárolt egy pelyhes naposcsibét, s azt tenyerén dédelgetve most már nyugodtan várta a vevőt. Hamarosan mellé is lépett egy vándorkereskedő, és megkérdezte:
− Eladó-e ez az öszvér?
− Már hogyne volna eladó! – mondta Hodzsa. – De csak a csibével együtt.
− És mibe kerül a kettő?
− A csibét 5 aranyért adom, az öszvért pedig egy rézpénzért.
− Áll az alku! – szólt a vevő, és gyorsan fizetett, mert azt hitte, hogy hibbant emberrel van dolga. Az ilyen futóbolondtól jobb minél hamarabb megszabadulni – gondolta, és már adta is a pénzt, s vitte az öszvért csibéstől. Hodzsa meg fogadalmához hűen az öszvéréért kapott rézpénzt odadobta a koldusnak. A csibéért kapott 5 aranyért pedig mindjárt vásárolt magának egy másik öszvért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése